Többször ismételni fogom majd magam - főleg az elején - , miszerint ezeket a bejegyzéseket öt évvel a műtétem után írom. Azért fontos ez, mert az azóta megszerzett tapasztalataimat is beleírom. Már nem azzal a fejjel gondolkodom, bár mindig van és lesz mit tanulnom.

Ma már hiszek abban, hogy a problémáink, élethelyzeteink,  betegségeink, a hibás gondolkodásunk, a fel nem dolgozott események, a rosszul kezelt stressz miatt alakulnak ki, valamint ismétlődnek újra és újra, előbb enyhébb, később súlyosabb problémákat okozva.

Régen ez bizony nem így volt. Számtalan jel utalt arra, hogy baj lesz, de én csak legyintettem, később pedig már meg sem hallottam a féltő véleményeket, elhessegettem az intő jeleket. A gyerekkorban kezdődő állandó gyomorfájás, a társasági élettől való félelmeim pedig elkísértek a felnőtt korig, sőt tovább is, egészen a betegségemig, ami hozott egy nagy változást, de erről majd később.

Sokat szorongtam, nagyon rosszul éltem meg bizonyos helyzeteket, bár visszagondolva: voltak olyanok is, melyeket jól nem lehet..., de nem hallgattam a belső hangokra, pedig ott voltak, a tünetek sem érdekeltek, amíg nem voltak elviselhetetlenek. Igaz a mondás: aki nem változtat, annak még nem fáj eléggé... Mire rászántam magam a tükrözésre, már enni sem tudtam. Állandóan fájt a gyomrom, csak pár korty hideg tej vagy cukros tejes kávé tartott életben, mert semmit nem tudtam megenni. A végén már a tejes kávé is visszajött. Mindig rettegtem ezektől a rosszullétektől, de ezúttal alaposan megkínoztak.

Kezdetben az orvosok csak tippelgettek. Megállapították, hogy laktóz érzékenységem van, később azt, hogy a glutént nem bírja a szervezetem. Természetesen a diéták nem használtak, hanem rontottak a közérzetemen. Mire eljutottam odáig, hogy keresek egy altatásban végezhető tükrözést, kb. nyolc orvossal vívtam harcaimat. Volt, aki visszahívott ellenőrzésre, de addigra már túl voltam a műtéten. Ezt jeleztem is, de reakció semmi... Orvosok, akik megunták az állami rendszert, a „hagyományos” vizsgálati módszereket és gyorsan akartak keresni sokat. Minél többet. Nagyon rossz tapasztalataim voltak. Szerencsére jók is, különben nem lennék itt. Találtam egy komoly gasztroenterológiai központot, egy idős, de annál tapasztaltabb, emberségesebb és igazabb embert egy főorvos személyében. Olyat, akinek fontos az ember, fontos a gyógyulás és a segíteni akarás. Mindezt egy főnővérrel karöltve, aki jobban izgult értem, mint a saját anyám... Erről is később.

Eljutottam ominózus centrumba, részletesen elmondtam a tüneteimet (ez nagyon fontos, semmi nem maradhat ki), főorvos Úr tippje a nyombélfekély volt, javasolta a tükrözést. Mondtam, ha már altatás, legyen meg a teljes vizsgálat, szerinte azonban felesleges, mivel biztos volt benne, hogy felül van a baj. Megbíztam benne, hallgattam rá és végre a belső hangomra is. Gyomortükrözés lett belőle. Két hét múlva kaptam időpontot, volt előtte vérvétel (véralvadást nézik ilyenkor), papírok kitöltése és „aludtam egy jót”. Megkaptam a papírokat, felvételeket a vizsgálatról, kaptam időpontot egy újabb konzultációra, mivel mintát vettek (nem foglalkoztam vele, nem sejtettem, hogy nagy baj lehet), a kísérőmmel távoztam.

Két héttel később, a konzultáción orvosom elmondta, talált egy elváltozást a gyomromban, amit elküldött a patológushoz és megérkezett az eredmény, mely szerint elkerülhetetlen a műtét. Csak ültem és néztem rá értetlenül. Biztos, hogy nincs más megoldás? Szerinte nincs és megkérdezte, van-e sebészem. Sosem műtöttek, miért is lett volna... Nagyon kedves volt, felhívta egy sebész-onkológus barátját, akitől kaptam egy időpontot két nap múlva, a belvárosi onkológián.

Még akkor sem jutott el az agyamig, hogy ez mit jelent.

Kisétáltam és mentem dolgozni. Akkoriban egy bankban dolgoztam helyettesítő pénztárosként, hetente más városban, vagy Budapesten, de mindig más fiókban helyettesítettem a szabadságon lévő kollégákat. Felhívtam akkori főnökömet, aki közölte velem, túl leszek a műtéten, és két hét múlva röhögünk az egészen. Lehet, hogy neki viccesnek tűnt a helyzet, amit akkor még képtelen voltam felfogni, de én azóta sem kaptam ettől nevetőgörcsöt.

Akkor még azt hittem, ez a reakció döbbent meg a legjobban, de nem....ez csak a kezdet volt. Tény, hogy az emberek nem nagyon tudnak mit kezdeni mások - mindegy, hogy közeli vagy távoli ismerős, barát vagy rokon - bajaival, problémáival, de a legdurvább talán, amikor kiderül, hogy a környezetükben valaki rákos... Ez a mai felfogásban - bár nagyon felvilágosultnak tartjuk magunkat - egyenlő a halállal. Sajnos ez azért van így, mert mire hallgatunk a belső hangra, addigra vagy túl késő, vagy idő előtt feladjuk a harcot. Így a reakció általában a sajnálat, jobb esetben az együttérzés, rosszabb esetben a saját szülőanyám annak a nőnek a reakciója, aki megszült: túl leszel rajta, nem nagy ügy. Oké. Köszi...„anya”.

Az előzményekhez tartozik az is, hogy mindig próbáltam megfelelni (persze mindenkinek, csak saját magamnak nem), főleg az anyámnak. Próbáltam jó kislány lenni, szinte észrevétlen maradni...nem sikerült. De azért azt nem vártam, hogy az, aki a világra hozott, közömbösebb legyen, mint egy vadidegen. Persze ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. Talán csak egy kicsit reménykedtem benne, hogy jobb lesz köztünk a helyzet..., de az egy másik blog lenne, amit sokszor el kellett viselnem tőle... Természetesen, jó gyerek módjára ( közel 35 évesen ) próbáltam minél kevesebb fájdalmat okozni, hiszen  - szerinte -  én mindig azt tettem vele, így két napig őrlődtem rajta, hogyan mondjam el neki telefonon, hogy mi történik velem, mi a diagnózisom, ugyanis addigra már elég messze költöztem tőle... Ha nem reméltem volna, hogy lesz benne egy kis együttérzés, nem kellett volna még magamat bántanom, inkább foglalkoztam volna a magam bajával, ne máséval... Úgy érzem, mára már ezt is megtanultam.