Az első két bejegyzésem nagy vihart kavart a közösségi oldalamon. Ezt nem érezhették túl sokan, mivel mindössze egy ember támadt rám - de nyilvánosan, három személy pedig csendes támogatásban részesítette a lázadót, illetve egy bejegyzéssel kaptam üzenetet, persze burkoltan. Ettől kezdve hirtelen távoli ismerőse lettem mind a négyüknek, szülinapomon pedig fel sem köszöntöttek a támogatók, csak a lázadó - másnap... Vicces helyzet, mert a Rólam szóló  blogbejegyzést 2012. augusztusában írtam, semmit nem változtattam rajta, csak néhány gondolatot írtam még hozzá. Pedig még el is gondolkoztam rajta, nem kellene-e megváltoztatni néhány dolgot, hogy ne tűnjön annyira drasztikusnak, szomorúnak, kétségbeesettnek vagy éppen félreérthetőnek, de miután többször elolvastam, még mindig igaznak tartottam és az érzéseim szinte semmit nem változtak, így maradt az eredeti változat. Most változtattam kicsit rajta. Aki olvasta az eredetit, az rájön, hogy hol...és milyen igaz volt, amit anno éreztem. Nem a legjobb helyre pottyantam... Ugyanis a nagy lázadó egy rokon, aki nem tud rólam semmit, mert évente kétszer találkoztunk, akkor is más volt a középpontban, pont az, aki miatt sértegetni próbálnak, pedig én csak - mint mindig - őszintén kimondom, elmondom, leírom, megosztom, amit érzek. Magam miatt és azok miatt, akik nem teszik, mert nem merik, de talán valamilyen formában segít Mindenkinek. Akinek nem, az ne olvassa...még törölheti is az oldaláról a bejegyzéseimet, törölhet engem, hiszen ha nem azt írom, amit más látni és olvasni szeretne, a legtöbb esetben hirtelen nem ismerjük egymást...nincs ezzel semmi baj. Nekem legalábbis nincs. Elfogadom, mert nem tehetek mást, de viccesnek tartom és ez pedig az én jogom.

Félreértés ne essék, a kritikával nincs bajom. Egyik fajtájával sem, de csak az építő jellegű kritikával tudok mit kezdeni. A lenéző, lesajnáló, okoskodó embereket egy ideje tudatosan kerülöm, ugyanis csak elszívják az energiámat, semmi szükségem rájuk. A legviccesebb ezekben a kritikusokban, hogy mások életét tökéletesen látni vélik, a sajátjukat pedig nem is akarják. Pedig lenne min elgondolkozni nekik is. Kicsit körül kellene nézni a házuk táján, ők vajon nem ugyanazt művelik, mint akiről írtam? De...A csendes támogatók pedig tisztában vannak a dolgok lényegével, de „úgy illik”, hogy nem állnak ki sem mások igazáért, sem saját magukért. Ezek az embertípusok vannak a legtöbben, róluk csak annyit érdemes tudni, ha nekünk beszélnek más háta mögött, rólunk is fognak...

Viszont ez nem az én dolgom, így részemről ennyit vagyok hajlandó foglalkozni vele, de leírtam, mert megígértem magamnak, hogy kíméletlenül őszinte leszek, mint mindig. Bár sokat kritizáltak már emiatt, valahogy mégsem tudok ezen változtatni. Már nem is akarok. Szabad vagyok. Ugyanis nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam a rokonok, a szomszédok, idegenek... Mindenkinek úgysem felelhetek meg. Rögös úton, de erre már rájöttem. Azok, akik el tudnak fogadni embereket úgy, ahogy vannak, azok, akik megengedhetik másoknak és saját maguknak, hogy eltérő legyen a véleményük ugyan arról a dologról és ezen még csak össze sem vesznek és meg sem sértődnek...azokkal az emberekkel érdemes foglalkozni, beszélgetni, egymástól tanulni és együtt fejlődni. Aki nem akar változni, nem akar változtatni, az még nem érett meg arra, hogy tovább lépjen, hogy a saját orránál tovább lásson. Hagyni kell mindenkit a saját tempójában haladni.